Mostmár elegem van a télből. De ezzel nem hinném, hogy egyedül vagyok. Meg is fáztam, szerencse, hogy ma szabadnapom volt, begyógyszereztem/vitaminoztam magam, úgyhogy talán mostmár valahogy túlélem. De annyira laknék egy olyan helyen, ahol nem csak a hideget érzem a csontjaimban, és a jeges szelet az arcomon, ahol csak éjszaka (mikor alszom) esik egy picike mennyiségű hó, ami reggelre el is tűnik, ahol az öreg nénik (öhkm, dámák) 5 kiló alapozót kennek magukra, hogy eltüntessék a ráncaikat (mission not accomplished), és vonulnak az utcán (a boltokban, A boltban), mintha ténylegesen ők lennének a világ közepe és mindenki arra szolgáltatott körülöttük, hogy kiszolgálja őket. Ahol nem löknek fel a metróban, ahol nem érzem a hidegben a szmogot azonnal, hogy kedvem lenne belefulladni a kocsik kipufogó gázába, egy olyan helyre, ahol legalább egy kicsit kedvesebbek az emberek, és nem néznek ne lesajnálva, hogy nem keresek többet. Ahol nem kell egy lyukért a fizetésem felét/több mint felét (havonta változik) kiadnom, hogy aztán olcsó tésztán éljek egész hónapban. Hová tűntél Párizs, akiért rajongtam? Akiért odavoltam? Akit a legszebbnek láttam a világon? Ahol mindenki megpróbálja a legtöbbet kihozni magából? Hová tűntél, kedves Párizs? Vajon csak a hideg és a korán megérkező sötétség tüntet fel más színben?
G hétfő délután elutazott. Vitte a gitárját és a család legnagyobb bőröndjét, és felszállt a vonatra. És itthagyott egyedül. Oh egyedüllét! Mikor nem élvezhetem, csak azt várom, mikor itt van, akkor meg sajnálom magam.
Mostmár tényleg tavaszodhatna. Színeket akarok (ha már havat nem kapok).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése