3.

Tehát az utazás: nagyon hosszú volt. Tudom, nem ez volt az első alkalom, hogy busszal eljöttem Párizsig, de mindig meglepődöm, hogy ennyire hosszú és fárasztó az út, hiszen az emlékek mindig megszépítik (már amennyire egy ilyen buszutat meglehet). Meglepő volt, hogy ennyire kevés a hely a lábamnak. Ami számomra nem is volt annyira vészes, de G számára, és az ő hosszú lábainak igen, pláne, hogy ő akart az ablak mellett ülni, így én ki tudtam tenni a lábaimat a folyosóra, hogy elférjek. Főleg azért nem volt helyünk, mert Anyu szokása szerint rengeteg kaját csomagolt nekünk, ehhez még hozzájött a Mama szeretet-csomagja, tele csokival, sütivel, plusz mindkettőnk táskája, amit muszáj volt magunk mellett tartanunk, hiszen minden értékünk (az összes euróm, amit a családtól kaptam, azzal az indokkal, hogy a diplomádért, de igazából tudom, hogy azért, hogy mégse haljak már éhen itt kint a nagy Párizsban, amíg nem találok magamnak állást; a számítógépeink, éstb...).
Az éjszaka még mindig borzasztóan hosszú volt, kb 2 órát ha aludhattam, azt se tudom, hogyan sikerült, büdös volt, és tele volt a busz, G is szenvedett.... emellett meg nehezen tettem túl magam azon a jeleneten, amikor elbúcsúztam Anyuéktól, ott volt a Népligetnél az egész család, még Mamáék is odajöttek, mindenki a sírás határán állt. Én nem csak a határán.
Legutóbb, mikor idejöttem, akkor ide akartam jönni, mert újat akartam, egy új életet, megismerni saját magamat, blablabla. És úgy mentem haza tavaly júniusban, hogy nagyon szomorú voltam, amiért ott kellett hagynom Párizst, de örültem, hogy végre hazamehetek. Most nem ez a helyzet. Most csak G miatt jöttem, eleinte bemagyaráztam magamnak, hogy de hát én Párizs miatt is jövök, azután rájöttem, hogy hiába utáltam a munkámat, igazából szerettem folyton emberek között lenni, szerettem, hogy mindig volt valamit csinálni, hogy éjszaka hulla fáradtan értem haza, hogy jártam egyetemre, akármennyire is idegesített az egész, és alig vártam, hogy végre lediplomázzam, ott volt a családom, akiket a nap bármelyik pillanatában felhívhattam, ott voltak a barátaim, akiket alig láttam, de mindig megtaláltuk egymást, és nem volt G, de ott volt skype-on minden este, éjszaka, és nehéz volt, de nem lehetetlen, pláne, hogy minden hónapban tudtunk rendesen is találkozni, de otthon voltam. És most eljöttem, mert megígértem Gének, mert tudom, hogy neki mennyire nehéz volt, hogy nem voltam itt, mellette, és mert úgy jöttem haza tavaly, hogy idén, a diploma után visszajövök. Úgyhogy most sokszor leszek szomorú és letört, tegnap már kétszer sírtam (igaz valószínűleg a fáradtság hozta ki belőlem), ma erős leszek, és nem akarom, hogy G is érezze, hogy legszívesebben az első repülővel hazamennék, de nem, és nem, mert szeretem őt, és tényleg vele akarok lenni. Remélem ez a szerelem azért erősebb, mint a honvágy, sőt nem remélem, tudom. És idővel jobb lesz. Ez mindig így kezdődik. A táborokban az első napok nekem mindig nehezek voltak, mindenki új volt, és az első éjszakákon mindig álomba sírtam magam, mert haza akartam menni. Azután ez elmúlt és mindig jól éreztem magam. Most is ez lesz, most is így lesz.
Szóval Párizs! Ideje lenni magamba szívnom az "illatodat" újra!

 (mi, indulás után, még "frissen")