tizenhat

Rendben. Tehát legutoljára 9 napja írtam, azóta csak történt valami, nem?
Mégpedig nem is akármi(k).
Egyik nap épp azon keseregtem magamban, hogy mennyire egyedül vagyok itt kint Párizsban, hogy persze, hogy a családom nincs velem, de barátaim sincsenek egyáltalán. Akikkel találkozni szoktam, az vagy G és családja (akik nagyon kedvesek és aranyosak és semmi bajom nincs velük, de azért velük lenni nem olyan, mint például beülni valahova egy barátnővel beszélgetni... Persze a családról írok, nem G-ről), vagy a munkatársaim, akiket nagyon szeretek, de ennyi. Mivel az emeleten dolgozom, ezért kimaradok a "bulikból" (vagyis a nagy barátkozásokból). Ezen siránkoztam magamban, mikor az ebédszünetemben Kate-tel (aki ausztrál) együtt mentünk a Franprix-be ebédet venni (Franprix=CBA), és éppen szeptember 8-a volt, ami éppen a Vogue Fashion's Night Out napja volt, ahova én éppen el akartam menni, és meg is mondtam előre G-nek, hogy jó is, hogy már 8-án hazajön a suliból, mert így legalább el tud kísérni (tökéletesen ez az a program, ami barátnők között jó, vagy a barátoddal csak akkor, ha odavan a divatért... vagyis egyáltalán nem G). Már két éve is el akartam menni, de hasonló okok miatt, nem mentem. Párizsban a Fashion's Night Out (FNO) azt jelenti, hogy az Avenue Montaigne luxus butikjai (vagyis minden egyes luxus divatház boltja) nyitva tartanak este tízig, és (ha kiállod a sorod, kb 1 órán át, akkor) bemehetsz, megismerkedhetsz az áruikkal, közben minden boltban DJ és pezsgő vár (néhol süti is), és Párizs krémjével is összefuthatsz (elvileg láttunk több hírességet is, franciákat, de mivel én nem ismerem a francia celebritásokat, ezért fel sem ismertem őket...). Közben streamingen keresztül az interneten is lehet követni az eseményt, ha esetleg nem tudnál eljutni.
Szóval erről besézltünk Kate-tel, hogy aznap este oda akartam elmenni, ő is el akart oda menni, megbeszéltük, hogy felmentjük G-t, és együtt megyünk el. Meg is vette a szeptemberi Vogue-ot, mert abban van belépő, ami két személyre szól.
Úgyhogy mivel ő nyolcig dolgozott, nyolcra visszamentem a bolthoz, és elindultunk a Champs-Elysées-hez (közben többen lettünk, mert több embert is érdekelt az este).
Végül a lényeg, hogy Kate-tel nem lettünk nagy barátok, nem tudok rendesen feloldódni társaságban, feszült vagyok, pláne, ha franciákkal vagyok körülvéve, mert annyira kisebbségi érzésem támad.
De legalább kimozdultam valahova és "végre" nem G-vel.
És végül, mivel elég későn értünk oda, ezért csak Céline-hez tudtunk bemenni, ami csodálatos volt (és gyorsan becsiccsentettünk a pezsgőktől...)

Múlthét óta pedig heti 29 órát dolgozom, nem 22-t, mivel nem vettek fel az egyetemre (ugyebár), de próbáltam rávenni Mehdit, a manageremet, hogy hadd dolgozzak 35 órát, vagyis teljes munkaidőben, ami azért is kellene (nem csak azért, mert, hogy az égvilágon semmi más dolgom nem akad Párizsban, mint a munka, mivel G egész héten suliban van), mert:

ugyebár jelenleg G szüleinél lakom, úgy volt, hogy egészen október elejéig, mert akkor szabadul fel a szobám, amit bérelni fogok. Ugye az eredeti forgatókönyvben úgy szerepelt, hogy tanuló leszek, részmunkaidős állással. Így nem lesz sok pénzem, ajjaj, hol is lakjak akkor? G anyukájának eszébe jutott, hogy az apjának az unokatestvére, egy idős néni, egyetemistáknak adja ki a lakása egyik szobáját, és hogy párizsi árakhoz képest nem is drágán. Megkérdezte, hogy a néni "el tudna-e vállalni" szeptembertől, néni mondta, hogy nem, csak októbertől, merthogy a mostani diákja szeptember végéig marad. 

G megnézte a szobát, a lakást, lelkendezett, hogy bár nem nagy a szoba, de eléggé el van választva a nénitől, és hogy jó lesz. Oké, belementem, mivel jobb lehetőségem nincs.

És itt jön a "de": vasárnap elmentünk megnézni a lakást, a szobát és a nénit is. És mindhárom eredménye számomra nagyon negatív...

A lakás nagyon csúnya környéken van, a ház maga is nagyon csúnya és ijesztő. Oké gyerek, ne válogass, ennyi pénzért nem kapsz szállást szebb környéken.

A lakás nagyon csúnya és kissé büdös is (öreg bútorok, régóta nincs kitakarítva... stb...). 

A szoba pöttöm, sehova nem tudnék pakolni, mert eleve a szekrényben a néni cuccai vannak. (és fény is alig van, mint ahogy a lakásban sincs, nagyon pici az ablak)

A néni teljesen más, mint ahogy elképzeltem, alacsony és sovány, és megjátssza a dámát, pedig egy ilyen szociális lakásban azért nem kellene (csak azért mondom el így, mert mindenki a családból hangsúlyozta, hogy mennyire kedves, vicces, modern a néni, ezért én egy kövérkés, mosolygós idős nőt képzeltem el... innen a csalódás, meg onnan, hogy azt mondta, hogy akkor én Bukarestből jöttem?). Vagyis egy olyan néni, akivel nem annyira szeretnék osztozni, eleve, eddig a nagyszüleimen kívül sosem volt szerencsém az idős emberekkel.

Úgyhogy hazajöttünk, mondtam G-nek, hogy nagyon sajnálom, de én ennél a néninél nem tudok lakni. Ezért a mostani terv, hogy megpróbálok felmenni 35 órába, rendes fizetést kapni, és valamit bérelni egyedül, vagy Tibivel összeállni egy legalább kétszobás lakásra... 

Ajjjj, Párizsban lakást találni az egyik legnehezebb dolog mindenki szerint... De akkor legalább mindenki akkor jöhet hozzám látogatóba, amikor csak szeretne!

15.

Azt meg a nagy történések közepette el is felejtettem mondani, hogy még nagyon rég (kb. 3 héttel ezelőtt) G-vel egyik vasárnap elmentünk a közeli parkba (Georges Brassens park a hivatalos neve), ahol minden vasárnap használt könyv piac van. Használt és könyv a két kedvencem, pláne együtt! (Ehhez képest a használtan vett könyveim száma el sem éri a 10-et...) Találtunk rengeteg érdekes könyvet (de hova vennénk? 1. nincs pénzem 2. nincs otthonom), sőt találtunk divatrajzokat is, ami nagyon tetszett, az persze vagy 60 euró volt, pedig olyan szép lenne egy ilyen rajz bekeretezve a szobám falán (szobám? az még odébb van). Nos a könyvek között voltak CD-k is, egy euró egy CD (igen, olyan minőségű zenekarok is, meg 94-es válogatáslemezek...). G elkezdte nézegetni a CD-ket, és egyszer csak odajött hozzám, hogy mutasson valamit, azt hittem egy újabb Backstreet Boys lemez lesz, de nem, az volt ráírva, hogy Quimby. Lemez cím: Jerry can dance. Mondtam neki, á ez tuti nem az a Quimby, eleve ilyen lemezükről nem is hallottam. Azonban ahogy jobban megnéztem a borítót, meg persze kinyitottuk a tokot, hogy megnézzük rendesen, olyan nevek bukkantak fel, mint Kiss Tibor és Varga Livius (vagyis Tibor Kiss és Livius Varga, mert ez egy külföldre szánt kiadásuk), vagyis ez egy Quimby lemez még az ősidőkből (jaj de fiatalok a képeken!), és Párizsban egy könyv-bolhapiacon bukkantunk rá 1 euróért! Azonnal kifizettem, hiszen a Quimby, az Quimby marad! (Maga a lemez eléggé vicces, mert Tibi végig angolul énekel benne, és ha nem tudtam volna, hogy angolul énekel és nem figyelek oda, bizony azt hihettem volna, hogy magyar. De a hangzás, a hangulata az quimbys).

A másik, meg hogy tegnap miközben órákon át forgolódtam az ágyban, rájöttem, hogy nem szabad szomorúnak lennek az egyetem miatt, mert ha végigkövetem az eddigi "életemet", akkor minden valami okból történt. Például levezetem, hogy hogyan kerültem ide ki Párizsba.
Kezdjük a legelején, 11 évesen, bekerültem a gimibe, ahol a titkárnő hibájából nem kerültem be az angolos csoportba (és osztályba sem), hanem berakott a németbe, mert összecserélt valakivel. Akkor elkezdtem hisztizni, mert senkit nem ismertem abban az osztályban, az összes volt osztálytársam az angolos-franciás osztályban volt. Úgyhogy sikerült cserélni valakivel, aki meg a németes osztályba akart menni, de nem lehettem angolos, csak franciás. Akkor már mindegy volt, csak kerüljek át a másik osztályba, ahol vannak ismerőseim. (Pedig eszem ágában sem állt franciát tanulni, már 11 éves koromban megvolt az a kép a franciákról, hogy kényeskedő csigazabálók, kösz inkább maradok az angol-német kombónál). Így kezdtem el franciát tanulni.
Aztán a sulival kétszer is voltam Párizsban, ami akkor átalakult PÁRIZZSÁ, a nagybetűssé, ahol élni szeretnék majd egyszer.
Érettségi évében nagyon nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, milyen szakra/egyetemre menjek, szerettem a franciát (sőt imádtam), ezért miért ne ELTE és francia szak? Ha meg nem jön össze, akkor irány Párizs és egy év au-pairkedés. Addig is lesz időm kitalálni, hogy mit akarok. Francia emelt elrontva, biztos voltam benne, hogy nem vesznek fel, sőt már lelkiekben készültem is, hogy irány Franciaország.
Aztán felvettek, ahol találkoztam Brigivel.
Meg megtaláltam azonnal a "hozzám illő" minor szakot is, ahol meg megismertem Mátét, ahol a bajok kezdődtek.
Francia szak nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (igazából nem is voltak reményeim...), ezért jelentkeztem a Károlira (igazából eszembe sem jutott volna oda jelentkezni, ha egyik délután be nem tévedek a Szabó Ervinbe, és a kezembe nem akad egy felvételi tájékoztató, ahol kielemezték a komm szakot, és egy lány interjúja révén be nem mutatták a Károlit, ahol a lány úgy állította be, hogy az az 5 év, amit ott eltöltött csupa móka és kacagás volt, hogy rengeteg hasznos dolgot tanult, és hogy azonnal talált magának állást...), ahol megismertem Klárát.
Klára már akkor mondogatta, hogy kimegy Londonba au-pairkedni, újra felvetődött bennem is.
Aztán Klára és Máté szomorú-szerencsés találkozása a Szabó Ervinben, ami ráébresztett a teljesen látható addigi hiú reményeimre, úgyhogy vissza az au-pairkedéshez. Család megvan, január végén irány Párizs környéke.
Ott kint Norbi, akinek hála megismertem Krisztit, aki épp család-keresésben volt, és talált egy ügynökséget, amit egy hónappal később én is felhívtam. Új család. Brigi kijött látogatóba, találkozás Stephane-nal, aki Brigi ismerőse.
Stéphane-nal jobban összebarátkozás, amikor valamiért egy találkozás után elhív a szülinapi bulijába.
Nyáron Budapesten, Stéphane és barátai ott nyaralnak, köztük G is.
Aztán a vissza Párizs, Erasmus, G, kapcsolat, aztán júniusban haza, G-vel távkapcsolat egy éven át. Az hogy jelentkeztem a H&M-hez, Caterinának köszönhető, akivel Erasmus során barátkoztam össze, addig eszembe se jutott volna, hogy én mint eladó, míg ő nem mondta, hogy mennyire el tudná képzelni magát ott a pult mögött, és mennyire jó lenne, mert mennyi ruhát vehetne magának...
És most itt vagyok.
Tehát az egész a gimi titkárnőjének a hibájából történt. És közben a többi ember, aki valamilyen úton-módon bekapcsolódott vagy változtatott az életemen, ők is ilyen pályán keresztül jutottak el arra a pontra, amikor találkoztam velük, és annyira furcsa ez az egész, és nem mondom, hogy ez a sors, mert nem hiszek benne, csak hogy minden történik valamiért, ami aztán az életemmé válik, és én alakítom az életemet, az én döntéseim sodornak a következő döntésem felé (például én döntöttem el, hogy akkor franciát fogok tanulni, csak kerüljek át a másik osztályba), úgyhogy az, hogy nem vettek fel most egyetemre, majd hozni fog valamit az életembe, egy újabb döntést, ami aztán a jövőm alakítója lesz.

tizennégy

Nem kezdem azzal, hogy jaj, de rég írtam (de).
Betegen fekszem itthon (itthon? Azért ez erős túlzás, tekintve, hogy G szüleinél lakom...), miután tegnap már torokfájósan ébredtem (hála annak, hogy két napra visszatért Párizsba a nyár, viszont az élelmiszerboltokat úgy lehűtik, hogy télikabátban is megfagynék, így sortban és topban sétáltam be a 35 fokos forróságból a -10 fokos  hidegbe, hát másnapra torokfájással ébredtem), elmentem dolgozni, ahol bedöglött a légkondi, és 40 fok volt az egész üzletben, pláne még több a próbafülékékben, ahova be voltam osztva. Én meg nem tudom elviselni a meleget (tudom, SENKI nem tudja elviselni a meleget, de én még annál kevésbé...), izzadtam, mint a fene, rosszul voltam, közben rengeteg vevő volt, hiszen szombaton jön mindenki, rohangálnom kellett össze-vissza (de meg lettem dicsérve a manager által, hogy napról napra egyre jobban lenyűgözöm, hahaha, még így is túl jó vagyok, hiába folyok szét közben). Ezek után, mikor végeztünk a nagy meleg miatt óriási vihar volt, esett az eső, zuhogott, hirtelen csak 20 fok lett a 40 helyett, én meg, hogy kicsit felfrissüljek nem futottam, mint mindenki más, a metróhoz, hanem kényelmesen odasétáltam. Na, ma reggel fejfájással, erősebb torokfájással és lázzal ébredtem... hurrá, de legalább vasárnap van, nem kell dolgozni! Az egyetlen, ami megijesztett reggel, az az, hogy még mindig nincs francia TAJ-számom, vagyis ha beteg leszek, nem tudok elmenni dokihoz (francia bürokrácia és intézkedéseik... elmentünk Gével megkérdezni a társadalombiztosítási irodába, hogy kell-e valamit pluszban csinálnom, hogy megkapjam a számomat, meg a kártyámat, a pasi mondta, hogy de, egy kicsit felgyorsíthatom, de így is, több mint egy hónap lesz...), vagyis el tudok menni dokihoz, de kiperkálhatom neki a vizsgálat költségeit... ami nem olcsó itt Franciaországban...

A másik, ami történt még, az az, hogy végre elmentem az egyetemre megkérdezni, hogy akkor most mi van, felvettek, vagy nem, mert ugye választ nem kaptam tőlük... És most már nyitva vannak, ezért meg lehet tudakolni. Csütörtökön munka után elmentünk G-vel, meg is kérdezte előtte tőlem, hogy szomorú és csalódott leszek-e, ha nem vesznek fel. Azt mondtam neki, hogy nem, mert már felkészítettem magam rá, hogy valószínűleg negatív lesz a válaszuk, és tényleg úgy éreztem, hogy minden oké lesz, ha nemet mondanak. Ehhez képest miután megkérdeztem és közölte a lány velem szemben, hogy el lettem utasítva, a bizottság nem fogadta el a felvételi kérelmemet, először mosolyogtam (mosolyt erőltettem magamra), de ahogy kiértünk az egyetem lépcsőjéhez, leültem a lépcsőre és elkezdtem sírni. A lány mondta, hogy viszont irodalom szakra felvettek (pedig nem is jelentkeztem, de hogy megmutassák, hogy milyen rendesek, hogy nem vesznek fel arra a szakra, amelyikre szerettem volna, ők felvesznek egy másikra... kösz, de épp ez az a szak, amiből elegem van, van már belőle egy diplomám, alig vártam, hogy befejezzem, hogy még disszertációkat írjak ki tudja melyik író, melyik művéről 40 oldalon keresztül, még két éven át, kösz nem, imádom az irodalmat, de az elemzésekből 4 év után elegem van...). Pedig tudtam, hogy nem fognak felvenni, akkor már régebben válaszoltak volna (mondjuk így sem ők válaszoltak, én mentem be hozzájuk megkérdezni). De még nem akartam abbahagyni a tanulást, nekem kellene egy mester diploma, nem akarok egy sima fősulis után megállni, ennél jobb vagyok (pedig semmi baj nincs azzal, ha valakinek csak egy fősulis diplomája van), de már így is vesztettem egy évet hála a francia kalandjaimnak, aztán veszíteni még egy évet, amiatt, mert nem vettek fel, 24 évesen elkezdeni a mestert, 26 évesen befejezni, akkor elkezdeni munkát keresni mint pályakezdő, tudom, hogy egyáltalán nem késő, de én nem akarom. Én mindig úgy képzeltem el magam, mint egy karriert csináló nő, aki 30 évesen már befutott, és nem akkor kezdi... És nem akarok eladó  lenni egész életemben.
De egyelőre úgy néz ki, hogy egy évig akkor teljes munkaidőben próbálok meg dolgozni (ami nem baj, mert így vehetek magamnak egy-két "luxus" dolgot), úgyhogy hétfőn megpróbálom megtudakolni a munkahelyemen, hogy nem lehetne-e megváltoztatni a szerződésemet, úgyis órahiányban vagyunk...