15.

Azt meg a nagy történések közepette el is felejtettem mondani, hogy még nagyon rég (kb. 3 héttel ezelőtt) G-vel egyik vasárnap elmentünk a közeli parkba (Georges Brassens park a hivatalos neve), ahol minden vasárnap használt könyv piac van. Használt és könyv a két kedvencem, pláne együtt! (Ehhez képest a használtan vett könyveim száma el sem éri a 10-et...) Találtunk rengeteg érdekes könyvet (de hova vennénk? 1. nincs pénzem 2. nincs otthonom), sőt találtunk divatrajzokat is, ami nagyon tetszett, az persze vagy 60 euró volt, pedig olyan szép lenne egy ilyen rajz bekeretezve a szobám falán (szobám? az még odébb van). Nos a könyvek között voltak CD-k is, egy euró egy CD (igen, olyan minőségű zenekarok is, meg 94-es válogatáslemezek...). G elkezdte nézegetni a CD-ket, és egyszer csak odajött hozzám, hogy mutasson valamit, azt hittem egy újabb Backstreet Boys lemez lesz, de nem, az volt ráírva, hogy Quimby. Lemez cím: Jerry can dance. Mondtam neki, á ez tuti nem az a Quimby, eleve ilyen lemezükről nem is hallottam. Azonban ahogy jobban megnéztem a borítót, meg persze kinyitottuk a tokot, hogy megnézzük rendesen, olyan nevek bukkantak fel, mint Kiss Tibor és Varga Livius (vagyis Tibor Kiss és Livius Varga, mert ez egy külföldre szánt kiadásuk), vagyis ez egy Quimby lemez még az ősidőkből (jaj de fiatalok a képeken!), és Párizsban egy könyv-bolhapiacon bukkantunk rá 1 euróért! Azonnal kifizettem, hiszen a Quimby, az Quimby marad! (Maga a lemez eléggé vicces, mert Tibi végig angolul énekel benne, és ha nem tudtam volna, hogy angolul énekel és nem figyelek oda, bizony azt hihettem volna, hogy magyar. De a hangzás, a hangulata az quimbys).

A másik, meg hogy tegnap miközben órákon át forgolódtam az ágyban, rájöttem, hogy nem szabad szomorúnak lennek az egyetem miatt, mert ha végigkövetem az eddigi "életemet", akkor minden valami okból történt. Például levezetem, hogy hogyan kerültem ide ki Párizsba.
Kezdjük a legelején, 11 évesen, bekerültem a gimibe, ahol a titkárnő hibájából nem kerültem be az angolos csoportba (és osztályba sem), hanem berakott a németbe, mert összecserélt valakivel. Akkor elkezdtem hisztizni, mert senkit nem ismertem abban az osztályban, az összes volt osztálytársam az angolos-franciás osztályban volt. Úgyhogy sikerült cserélni valakivel, aki meg a németes osztályba akart menni, de nem lehettem angolos, csak franciás. Akkor már mindegy volt, csak kerüljek át a másik osztályba, ahol vannak ismerőseim. (Pedig eszem ágában sem állt franciát tanulni, már 11 éves koromban megvolt az a kép a franciákról, hogy kényeskedő csigazabálók, kösz inkább maradok az angol-német kombónál). Így kezdtem el franciát tanulni.
Aztán a sulival kétszer is voltam Párizsban, ami akkor átalakult PÁRIZZSÁ, a nagybetűssé, ahol élni szeretnék majd egyszer.
Érettségi évében nagyon nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, milyen szakra/egyetemre menjek, szerettem a franciát (sőt imádtam), ezért miért ne ELTE és francia szak? Ha meg nem jön össze, akkor irány Párizs és egy év au-pairkedés. Addig is lesz időm kitalálni, hogy mit akarok. Francia emelt elrontva, biztos voltam benne, hogy nem vesznek fel, sőt már lelkiekben készültem is, hogy irány Franciaország.
Aztán felvettek, ahol találkoztam Brigivel.
Meg megtaláltam azonnal a "hozzám illő" minor szakot is, ahol meg megismertem Mátét, ahol a bajok kezdődtek.
Francia szak nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (igazából nem is voltak reményeim...), ezért jelentkeztem a Károlira (igazából eszembe sem jutott volna oda jelentkezni, ha egyik délután be nem tévedek a Szabó Ervinbe, és a kezembe nem akad egy felvételi tájékoztató, ahol kielemezték a komm szakot, és egy lány interjúja révén be nem mutatták a Károlit, ahol a lány úgy állította be, hogy az az 5 év, amit ott eltöltött csupa móka és kacagás volt, hogy rengeteg hasznos dolgot tanult, és hogy azonnal talált magának állást...), ahol megismertem Klárát.
Klára már akkor mondogatta, hogy kimegy Londonba au-pairkedni, újra felvetődött bennem is.
Aztán Klára és Máté szomorú-szerencsés találkozása a Szabó Ervinben, ami ráébresztett a teljesen látható addigi hiú reményeimre, úgyhogy vissza az au-pairkedéshez. Család megvan, január végén irány Párizs környéke.
Ott kint Norbi, akinek hála megismertem Krisztit, aki épp család-keresésben volt, és talált egy ügynökséget, amit egy hónappal később én is felhívtam. Új család. Brigi kijött látogatóba, találkozás Stephane-nal, aki Brigi ismerőse.
Stéphane-nal jobban összebarátkozás, amikor valamiért egy találkozás után elhív a szülinapi bulijába.
Nyáron Budapesten, Stéphane és barátai ott nyaralnak, köztük G is.
Aztán a vissza Párizs, Erasmus, G, kapcsolat, aztán júniusban haza, G-vel távkapcsolat egy éven át. Az hogy jelentkeztem a H&M-hez, Caterinának köszönhető, akivel Erasmus során barátkoztam össze, addig eszembe se jutott volna, hogy én mint eladó, míg ő nem mondta, hogy mennyire el tudná képzelni magát ott a pult mögött, és mennyire jó lenne, mert mennyi ruhát vehetne magának...
És most itt vagyok.
Tehát az egész a gimi titkárnőjének a hibájából történt. És közben a többi ember, aki valamilyen úton-módon bekapcsolódott vagy változtatott az életemen, ők is ilyen pályán keresztül jutottak el arra a pontra, amikor találkoztam velük, és annyira furcsa ez az egész, és nem mondom, hogy ez a sors, mert nem hiszek benne, csak hogy minden történik valamiért, ami aztán az életemmé válik, és én alakítom az életemet, az én döntéseim sodornak a következő döntésem felé (például én döntöttem el, hogy akkor franciát fogok tanulni, csak kerüljek át a másik osztályba), úgyhogy az, hogy nem vettek fel most egyetemre, majd hozni fog valamit az életembe, egy újabb döntést, ami aztán a jövőm alakítója lesz.