huszonnégy

Ma ő fizetett nálam, én meg úgy meglepődtem, hogy alig mertem ránézni, de kedves voltam, sőt még meg is nevetettem, wow showman-nek kellene mennem, komolyan. Láttam a bankkártyáját (tudom, kinél bankol), meg a TAJ-kártyáját is... többet nem mertem megnézni, mert azért mégiscsak...
Pedig én a francia sztárokat nem ismerem fel, de azért Fleur Delacourt illik!

23.

Természetesen a világ legtökéletesebb studióját nem kaptam meg, pedig elmentem a lakásnézőre időben, kitöltöttem a kérdőívet, jó referenciáim és kezeseim vannak, mellesleg jó és biztos állásom is van... de nem ma nem hívtak délután, nem lett enyém a tökéletes studió... ezért most leittam magam G szüleinek a konyhájában, G szüleinek a borával... és most csuklok mint állat, innen lehet tudni, hogy ultra részeg vagyok.... áááá mikor találom már meg a saját címemet, ááááá....

huszonkettő

Az egyik legvicesebbet meg el is felejtettem leírni. Múlt hét szombaton, mikor délután végeztem a munkával és G-vel indultunk el, akkor az utcán egyszercsak megállított minket egy nő. Először azt hittem, hogy G-től akar valamit, útbaigazítást, pénzt... de aztán kiderült, hogy nem, tőlem akar, mégpedig azt, hogy lefotózhasson, mert egy blognak/weblapnak/újságnak... készít fotókat a párizsi nőkről... hahaha! G erősködött, hogy egyezzem bele, úgyhogy odaálltam a fal elé, mosolyogtam/bandzsítottam/vicsorogtam... egyet, kettőt, hármat, aztán a nő megköszönte és továbbment. Én emg lányos zavaromban azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy na de hol lesz fent ez a fotó egyáltalán? (csak, hogy tudjam, megnézni nem igazán szeretném).

21.

Hogy én egy mekkora lusta némber vagyok! Ohlálá...
Közben ugyebár jártam otthon, lett egy új tetoválásom (köszönet érte Quimbynek és a legjobb számuknak, ami egyszerűen a világ legjobb zenéje, de csakis a live változata, azért azt hozzátenném!), ami nagyon nagyon fájt. Azt hittem, hogy majd olyan lesz, mint az előző, amire mindenki azt mondta, hogy nagyon fog fájni, aztán nem is fájt egyáltalán (egy kicsit csak azért mégiscsak fájt...), de ez borzalmas volt, és mikor ezek után valaki nekem azt mondja (mint pl. Gala, a munkatársam), hogy az EGÉSZ oldalára akar SZÍNESBEN tetováltatni... már a gondolatától is rosszul vagyok... brrr... én soha az biztos. Azonban a tetoválások sorának itt még nincs vége, már tudom, mi lesz a következő (csak a kérdés marad, hogy hova?? mert ugye olyan hely kell, ami nem feltűnő, pl ha egyszer véletlenül olyan munkám lesz, ahol nem lehetne tetoválásom, akkor ne tűnjön fel senkinek, ami nagyon jól megy az eddigiekkel, mert pl. a tollat tényleg CSAK akkor veszik észre, ha megmutatom, hogy nééézd, nekem van egy kjó tetkóm! de egyébként meg sohasem lesz olyan állásom, ahol nem lehetne tetoválásom...), azután meg ugye nem lehet abbahagyni, elvileg ugye mindenki ezt mondja... Ki tudja, meglátjuk, hogy fogok kinézni 10 év múlva... Egyébként amire meg teljesen rácsodálkoztam, az az volt, amikor Anyunak elmondtam még a tetoválás felvarrása előtt, hogy lesz egy tetkóm, és hogy hol, és teljesen nyugodtan fogadta, nem volt kiborulva, azt mondta, nem örül neki, de az én testem és azt teszek vele, amit akarok, és hogy reméli, hogy jól átgondoltam. Apu már nehezebb tészta volt, de ő csak annyit fűzött hozzá, hogy nem örül neki (és most meg lájkolta az új facebook képemet, ahol a tetkóval vagyok rajta... ki érti ezt, bár szerintem az a like inkább szólt a fotónak, mint nekem és a tetoválásomnak...)

Még 3D-ben, vagyis a készítés után egy órával (képért köszönet jár Klárának)

Jajj, hovátűnt a Gellért-hegy teteje? (ugye így kell írni a nevét? már olyan rég volt nyelvtan órám...)

A másik újdonság a hajam felének az elvesztése volt, ami szerintem (és a fodrász szerint) a legjobb döntés volt, mert annyira borzalmas volt már a vége, pedig mindenki mondta előtte a boltban, hogy le ne vágassam, olyan gyönyörű hosszú, meg hullámos, jaj. Most meg mindenki, jaj de jó, hogy levágattad, így sokkal jobb! Szerintem nem sokkal jobb, de jelenleg jobb, meg a hajam kinézetének is jobb. Így lett egy vállig érő, egyenesen levágott hajam, de jó, hogy erről ennyit írok miközben más is van!

Hogy mi más? őőő
Eközben Párizsban felmentem végre (végre végre hurrá éljen!) 35 órába hivatalosan is, szuper! Jó hosszú út volt, de legalább sikerült! Úgyhogy mostmár teljes munkaidőben dolgozom, eléggé hihetetlen, de így van bizony. Emellett meg még az emeleti kiegészítők (lásd sál, sapka, nyakkendő...) felelőse lettem, hahaha mekkora dolog! Igazából viccesnek találom, hogy ekkora feneket kerítenek az egésznek, mert nem nagy dolog, de mégis bejelentették mindenki előtt a reggeli meetingen, szuper! De legalább látják (hiszik), hogy elhivatott vagyok. Közben meg csak: kávét kávét kávét, meg legyen már nyolc óra!

Azután szállás: hát hétfőn voltam életem első lakásnézőjében, ami nem sikerült eléggé jól, mert nem veszem ki a lakást, drága, kicsi és csúnya. Pedig a környék imádnivaló, Montmartre, pont a tökéletes helyszín ahhoz, hogy végre normálisan is nekiüljek és megírjam életem első (és utolsó?) regényét, amiből aztán híres leszek, és milliomos, és interjúkat adok én meg majd leszarom az egészet, és játszom az entellektüel bölcsészt, aki sokat mond, de igazából semmit, és aki meg amúgy is, leszarja az egészet (valójában meg nagyon nem). Ez leszek én, csak találjam meg a kis lakomat hozzá!
Úgyhogy holnap is beszélni fogok egy ügynökséggel, lehet, hogy pénteken újabb lakásnéző, megint Montmartre, lehet, hogy most nagyobb szerencsém lesz, lehet, hogy egyszer tényleg megtalálom a lakásomat... Á.

G: azt hiszem minden rendben, a két-éves krízisem befejeződött (ami nem igaz, de elnyomtam magamban). Nekem szükségem van rá, és neki is rám. Ez van, és szeretjük egymást. (ez most nem lett valami nagyon romantikus)

Még mielőtt hazamentem volna, egy kép miközben hazafele mentem Párizs utcáin munka után.

Jövendőbeli metrómegállóm liftjének a fala, vésett Beatles fejek! (muszáj ott laknom!!!)

A gyönyörű rózsa Gala tulajdona, aki a munkatársam, és engem illet a dicséret , mivel seggrészegen egész jó fotót sikerült csinálnom... vagy várjál csak, Gala fotózta??

oh Champs-elysées, tarampampapam, oh Champs-elysées... avagy a karácsonyi kivilágítás egyik része (a másik, ami a fákon van annyira csúnya, hogy már le sem fotóztam.) 

húsz

Tisztáznom kell magamban jó pár dolgot. Mert ez így nem mehet tovább. Hogy miért létezik más ember is a világon, mint te és a te megszokott embereid, hogy megjelenjen és mindent összezavarjon. Pont jó lesz egy hétig otthon, Magyarországon, remélem tisztábban fogom látni, hogy mi van.
Ja igen, pontosan egy hét múlva otthon leszek, juhú!!
Sok lesz a program, például új haj meg új tetoválás (tényleg, időpontot kellene szereznem a tetoválónál...), meg mindenki végiglátogatása.
Ejj de jó!!

19.

És most egy videót mutatok meg, még nyáron készült, G által (és a telefonja által, meg a számítógépe által (meg volt, hogy én is viedóztam, na tehát akkor mindenki által, de főleg G által), de csak most készült el teljesen. Egyébként azt sem tudom, hogy meg lehet-e mutatni, mivel úgy rakta fel, hogy csak azok láthatják, akik ismerik a linket. Szóval lehet, hogy csak a link kerül (és mennyi helyet megspóroltam volna, ha előbb kipróbálom, és csak azután kezdek el gépelni...) nos lássuk!

itt a videó akkor, nem tudom beilleszteni normálisan

Most meg rohanok munkába, ajjaj!!

tizennyolc

Időközben ősz lett, én meg permanent de caisse lettem, vagyis elértem azt a szintet, amit otthon minden kezdő H&M eladó az első kasszázásánál megtehet: visszáru és személyzetis vásárlások kasszázása. Azonban, és itt jön a jó része, itt nem így megy, itt nem akárki teheti ezt meg, csak a permanent de caisse. És egyik nap Mehdi, a managerem, odajött hozzám, hogy van egy jó hírem, és ez volt az. Ezt annyira színtelenül, szagtalanul írtam le, hogy senki nem tudja átérezni, ami ezzel jár, mindenki megbecsülése (haha megbecsülés, mi?) Egyébként meg mindig meg vagyok dicsérve, hogy milyen jól dolgozom.
Éés tegnap meg két évesek lettünk G-vel, úgyhogy elmentünk egy étterembe (ami nem is igazi étterem, hanem egy palacsintázó, a mi palacsintázónk igazából, mert ide mentünk el először étterembe), úgyhogy egy üveg cidre-rel meg jó nagy adag és megtöltött palacsintákkal megünnepeltük, hogy már bizony KÉT éve, hogy kibírjuk egymást. És ma reggel rájöttem, hogy bizony gombás fertőzésem van ott lent, szuper, úgyhogy most kereshetek dokit magamnak (és francia TAJ-számom még mindig NINCS, mivel egy rohadt papír hiányzott ahhoz, hogy 3 óra sorbanállás után a nő legalább ránézzem a dolgaimra, így ő semmit nem tehet, ha ez az egy papír hiányzik, és igazából ezt a papírt nem is nekem kellene nekik odaadnom, hanem elvileg megkapták azonnal szerződésaláíráskor a COS-tól, de amilyen szinten megy itt Franciaországban bármiféle ügyintézés, így két hónap alatt nem sikerült ennek a kis papírnak (amin kb semmi adat nincsen) bekerülnie a rendszerükbe, hogy kapjak végre legalább egy számot, ha még kártyát nem adnak, majd csak talán fél év múlva (talán), és én még idegeskedtem otthon, hogy mennyit kell sorbanállni az okmányirodánál, vagy a TO-n az egyetemen... Hát itt legalább háromszor nehezebb bármit is elintézni. Ja és még örülök, hogy nem egy olyan országból jövök, ami nincs az EU-ban, mert akkor még ittartózkodási engedélyért meg kártyáért kellene sorban állnom, és olvastam egy cikket róla, ott kell aludnod az épület előtt, hogy másnap esetleg délben bejuthass, EGY aláírásért. Bienvenue en France! Ahogy mindenki mondta nekem ezek után, vagyis inkább húzz haza büdös bevándorló...).

Ezen kívül (és azon kívül, hogy normális szállásom még mindig nincsen, majd megfagyok a szobámban, és egyáltalán, utálom ezt a környéket) nincs semmi különös, talán esetleg az, hogy újrakezdtem a sajátkészítésű cuccok gyártását, milyen régen is volt a decoupage meg a gyöngyfűzés!
Ennek a végterméke egyelőre két dolog:
1. egy fehér gyöngy nyaklánc-gallér
2. egy sima fehér ing (nem, azt nem varrtam, vettem) arany gallérral (na az arany gallért, azt én csináltam, vagyis ökhm, ragasztottam...)
Nagyon gallér mániás lettem, annyira tetszik, meg persze nagyon is divatban van az előkelő öregnéni stílus, vagyis amit én csak bourgeoisínak hívok, annyira beleillik a párizsi 6. és 7. kerületi nyugdíjas nénike képébe. De szeretem, hát ez van, mit lehet tenni, megcsinálni meg olcsóbb (és eredetibb) mint megvenni.

Szóval íme egy-két kép is róluk:

Natalie Portman is az én nyakláncomat hordja a FEJÉN! 

és felvéve (a minőségért elnézést, de a gépem webkamerája ennyit tud)

És az arany gallér!

17.

Te jó ég. Nem is tudom, hogy megérdemlem még-e azt, hogy egyáltalán bárki is elolvassa...
Na akkor vegyük fel az elejtett fonalat:
Az előző bejegyzés óta megváltozott az óraszámom a boltban és vele együtt a szerződésem is. Igaz még nem teljes munkaidősként dolgozom (úgy látszik több lépésben lehet csak odáig eljutni...), hanem 30 órás szerződésem van és 34 órát dolgozom (vagyis eggyel kevesebbet, mint a teljes munkaidő). De így többet is keresek majd elvileg, mint a 35 órások, mert a plusz heti négy órámért túlórás óradíjat számolnak el... Csak az a baj, hogy nem maradhatok így, mert utána meg bármikor visszatehetnek 30 órára.
Múlt vasárnap elköltöztem a nénihez, ami borzalmas (a szoba, lakás...), a néni aranyos, de kösz, nincs valami jó viszonyom az öreg nénikkel. És kb. két napja G ottaludt (azért ott, mert most G szüleihez szöktünk a hétvégére), és a néni rendesen kifejezte a mimikájával nem tetszését ez ügyben, pedig vagy félévvel ezelőtt, mikor G elment hozzá beszélgetni, hogy akkor most mi hogy mennyiért, mondta neki, hogy én csak akkor jövök ide lakni, ha őt egyáltalán nem zavarja, hogy ő G elég gyakran ott fog aludni. A néni elvileg mosolygott és azt mondta Gének, hogy egyáltalán nem zavarja...
Szóval mégegy okkal több, hogy novemberben már máshol lakjak.

A máshol lakás pedig: eddig ugye ketten voltunk Kate-tel, mostmár hárman vagyunk Matthieu-vel. Úgyhogy nagyon remélhetőleg novemberben már velük hármasban fogok lakni (mind a ketten munkatársaim).

Közben az idő meg nagyon csúnyára fordult, mint ahogy otthon is, itt az ősz, aztán a tél, és nem is mondtam, hogy én lettem az őszi leárazásunk felelőse a boltban! Wow! Igazából nem tudom, hogy ez jó dolog, mert azt mutatja, hogy jól dolgozom, vagy csak azért adták nekem a feladatot, mert más hülye nem vállalná be...

Na de jöjjön az elmúlt majd' egy hónap friss képterméséből: (visszafele fogok haladni az időben, bár a fotókon ez annyira nem látszik)

Falu Párizsban, pedig ez a legbelvárosabb részen van, a Szajna parttól 2 méterre, de annyira falu hangulata van....

Saint-Sulpice templom (ismerős lehet onnan, hogy ha olvastad a Dan Brown-féle Da Vinci kódot, ebben a templomban van a rózsavonal, vagy mi volt a neve...) egyik ablaka. És nem, nem volt ott senki, csak egy festmény az ablakon... De eléggé ijesztő éjszaka.

Az az utca, ahonnan az előző templomablakos fotó készült. Az öreg Párizs.

Az Öreg Hölgy, gyönyörűszép fényben (csak a fotón nem látszódik, mert szar a telefonom)

Catchat, G macskája elaludt a táskámon. Annyira hiányzik ez a macska, a csúnya néni lakásban...

Vörösboros marhapörkölt készülőben, ezzel megköszönve G szüleinek, hogy náluk lakhattam 2 hónapon keresztül.

A megterített asztal a már kész pörkölttel

Megint a cica, most G ágyán. Imádom a macskákat.

Az első COS vásárlásom zacskója. Igen, ilyen szép táskákat adunk, és még selyempapírba is becsomagoljuk a megvett árut!

Déja vu. Vagy déja senti. Visszatértünk a Skype-oláshoz G-vel, mikor ő a koleszban van.

Kilátás G-ék konyhájából olyan reggel hat körül (Montparnasse torony), igaz ez a kép még szeptemberben készült, azóta reggel hatkor, sőt hétkor is sötét van még.

Ez pedig G szobájából, ugyanakkor.

Zara póló. Ha nem tudsz franciául nem tűnik fel, de óriási helyesírási hiba: tons super hero. Nem kell semmilyen S a ton mőgé. Ha már ekkora világméretű bolthálózat vagy, igazán megmutathatnád egy-két nyelvet beszélő embernek a felirataidat, mielőtt legyártatod milliós példányban (hasonló hibák, sőt sokkal több Pull&Bear-éknél...)

tizenhat

Rendben. Tehát legutoljára 9 napja írtam, azóta csak történt valami, nem?
Mégpedig nem is akármi(k).
Egyik nap épp azon keseregtem magamban, hogy mennyire egyedül vagyok itt kint Párizsban, hogy persze, hogy a családom nincs velem, de barátaim sincsenek egyáltalán. Akikkel találkozni szoktam, az vagy G és családja (akik nagyon kedvesek és aranyosak és semmi bajom nincs velük, de azért velük lenni nem olyan, mint például beülni valahova egy barátnővel beszélgetni... Persze a családról írok, nem G-ről), vagy a munkatársaim, akiket nagyon szeretek, de ennyi. Mivel az emeleten dolgozom, ezért kimaradok a "bulikból" (vagyis a nagy barátkozásokból). Ezen siránkoztam magamban, mikor az ebédszünetemben Kate-tel (aki ausztrál) együtt mentünk a Franprix-be ebédet venni (Franprix=CBA), és éppen szeptember 8-a volt, ami éppen a Vogue Fashion's Night Out napja volt, ahova én éppen el akartam menni, és meg is mondtam előre G-nek, hogy jó is, hogy már 8-án hazajön a suliból, mert így legalább el tud kísérni (tökéletesen ez az a program, ami barátnők között jó, vagy a barátoddal csak akkor, ha odavan a divatért... vagyis egyáltalán nem G). Már két éve is el akartam menni, de hasonló okok miatt, nem mentem. Párizsban a Fashion's Night Out (FNO) azt jelenti, hogy az Avenue Montaigne luxus butikjai (vagyis minden egyes luxus divatház boltja) nyitva tartanak este tízig, és (ha kiállod a sorod, kb 1 órán át, akkor) bemehetsz, megismerkedhetsz az áruikkal, közben minden boltban DJ és pezsgő vár (néhol süti is), és Párizs krémjével is összefuthatsz (elvileg láttunk több hírességet is, franciákat, de mivel én nem ismerem a francia celebritásokat, ezért fel sem ismertem őket...). Közben streamingen keresztül az interneten is lehet követni az eseményt, ha esetleg nem tudnál eljutni.
Szóval erről besézltünk Kate-tel, hogy aznap este oda akartam elmenni, ő is el akart oda menni, megbeszéltük, hogy felmentjük G-t, és együtt megyünk el. Meg is vette a szeptemberi Vogue-ot, mert abban van belépő, ami két személyre szól.
Úgyhogy mivel ő nyolcig dolgozott, nyolcra visszamentem a bolthoz, és elindultunk a Champs-Elysées-hez (közben többen lettünk, mert több embert is érdekelt az este).
Végül a lényeg, hogy Kate-tel nem lettünk nagy barátok, nem tudok rendesen feloldódni társaságban, feszült vagyok, pláne, ha franciákkal vagyok körülvéve, mert annyira kisebbségi érzésem támad.
De legalább kimozdultam valahova és "végre" nem G-vel.
És végül, mivel elég későn értünk oda, ezért csak Céline-hez tudtunk bemenni, ami csodálatos volt (és gyorsan becsiccsentettünk a pezsgőktől...)

Múlthét óta pedig heti 29 órát dolgozom, nem 22-t, mivel nem vettek fel az egyetemre (ugyebár), de próbáltam rávenni Mehdit, a manageremet, hogy hadd dolgozzak 35 órát, vagyis teljes munkaidőben, ami azért is kellene (nem csak azért, mert, hogy az égvilágon semmi más dolgom nem akad Párizsban, mint a munka, mivel G egész héten suliban van), mert:

ugyebár jelenleg G szüleinél lakom, úgy volt, hogy egészen október elejéig, mert akkor szabadul fel a szobám, amit bérelni fogok. Ugye az eredeti forgatókönyvben úgy szerepelt, hogy tanuló leszek, részmunkaidős állással. Így nem lesz sok pénzem, ajjaj, hol is lakjak akkor? G anyukájának eszébe jutott, hogy az apjának az unokatestvére, egy idős néni, egyetemistáknak adja ki a lakása egyik szobáját, és hogy párizsi árakhoz képest nem is drágán. Megkérdezte, hogy a néni "el tudna-e vállalni" szeptembertől, néni mondta, hogy nem, csak októbertől, merthogy a mostani diákja szeptember végéig marad. 

G megnézte a szobát, a lakást, lelkendezett, hogy bár nem nagy a szoba, de eléggé el van választva a nénitől, és hogy jó lesz. Oké, belementem, mivel jobb lehetőségem nincs.

És itt jön a "de": vasárnap elmentünk megnézni a lakást, a szobát és a nénit is. És mindhárom eredménye számomra nagyon negatív...

A lakás nagyon csúnya környéken van, a ház maga is nagyon csúnya és ijesztő. Oké gyerek, ne válogass, ennyi pénzért nem kapsz szállást szebb környéken.

A lakás nagyon csúnya és kissé büdös is (öreg bútorok, régóta nincs kitakarítva... stb...). 

A szoba pöttöm, sehova nem tudnék pakolni, mert eleve a szekrényben a néni cuccai vannak. (és fény is alig van, mint ahogy a lakásban sincs, nagyon pici az ablak)

A néni teljesen más, mint ahogy elképzeltem, alacsony és sovány, és megjátssza a dámát, pedig egy ilyen szociális lakásban azért nem kellene (csak azért mondom el így, mert mindenki a családból hangsúlyozta, hogy mennyire kedves, vicces, modern a néni, ezért én egy kövérkés, mosolygós idős nőt képzeltem el... innen a csalódás, meg onnan, hogy azt mondta, hogy akkor én Bukarestből jöttem?). Vagyis egy olyan néni, akivel nem annyira szeretnék osztozni, eleve, eddig a nagyszüleimen kívül sosem volt szerencsém az idős emberekkel.

Úgyhogy hazajöttünk, mondtam G-nek, hogy nagyon sajnálom, de én ennél a néninél nem tudok lakni. Ezért a mostani terv, hogy megpróbálok felmenni 35 órába, rendes fizetést kapni, és valamit bérelni egyedül, vagy Tibivel összeállni egy legalább kétszobás lakásra... 

Ajjjj, Párizsban lakást találni az egyik legnehezebb dolog mindenki szerint... De akkor legalább mindenki akkor jöhet hozzám látogatóba, amikor csak szeretne!

15.

Azt meg a nagy történések közepette el is felejtettem mondani, hogy még nagyon rég (kb. 3 héttel ezelőtt) G-vel egyik vasárnap elmentünk a közeli parkba (Georges Brassens park a hivatalos neve), ahol minden vasárnap használt könyv piac van. Használt és könyv a két kedvencem, pláne együtt! (Ehhez képest a használtan vett könyveim száma el sem éri a 10-et...) Találtunk rengeteg érdekes könyvet (de hova vennénk? 1. nincs pénzem 2. nincs otthonom), sőt találtunk divatrajzokat is, ami nagyon tetszett, az persze vagy 60 euró volt, pedig olyan szép lenne egy ilyen rajz bekeretezve a szobám falán (szobám? az még odébb van). Nos a könyvek között voltak CD-k is, egy euró egy CD (igen, olyan minőségű zenekarok is, meg 94-es válogatáslemezek...). G elkezdte nézegetni a CD-ket, és egyszer csak odajött hozzám, hogy mutasson valamit, azt hittem egy újabb Backstreet Boys lemez lesz, de nem, az volt ráírva, hogy Quimby. Lemez cím: Jerry can dance. Mondtam neki, á ez tuti nem az a Quimby, eleve ilyen lemezükről nem is hallottam. Azonban ahogy jobban megnéztem a borítót, meg persze kinyitottuk a tokot, hogy megnézzük rendesen, olyan nevek bukkantak fel, mint Kiss Tibor és Varga Livius (vagyis Tibor Kiss és Livius Varga, mert ez egy külföldre szánt kiadásuk), vagyis ez egy Quimby lemez még az ősidőkből (jaj de fiatalok a képeken!), és Párizsban egy könyv-bolhapiacon bukkantunk rá 1 euróért! Azonnal kifizettem, hiszen a Quimby, az Quimby marad! (Maga a lemez eléggé vicces, mert Tibi végig angolul énekel benne, és ha nem tudtam volna, hogy angolul énekel és nem figyelek oda, bizony azt hihettem volna, hogy magyar. De a hangzás, a hangulata az quimbys).

A másik, meg hogy tegnap miközben órákon át forgolódtam az ágyban, rájöttem, hogy nem szabad szomorúnak lennek az egyetem miatt, mert ha végigkövetem az eddigi "életemet", akkor minden valami okból történt. Például levezetem, hogy hogyan kerültem ide ki Párizsba.
Kezdjük a legelején, 11 évesen, bekerültem a gimibe, ahol a titkárnő hibájából nem kerültem be az angolos csoportba (és osztályba sem), hanem berakott a németbe, mert összecserélt valakivel. Akkor elkezdtem hisztizni, mert senkit nem ismertem abban az osztályban, az összes volt osztálytársam az angolos-franciás osztályban volt. Úgyhogy sikerült cserélni valakivel, aki meg a németes osztályba akart menni, de nem lehettem angolos, csak franciás. Akkor már mindegy volt, csak kerüljek át a másik osztályba, ahol vannak ismerőseim. (Pedig eszem ágában sem állt franciát tanulni, már 11 éves koromban megvolt az a kép a franciákról, hogy kényeskedő csigazabálók, kösz inkább maradok az angol-német kombónál). Így kezdtem el franciát tanulni.
Aztán a sulival kétszer is voltam Párizsban, ami akkor átalakult PÁRIZZSÁ, a nagybetűssé, ahol élni szeretnék majd egyszer.
Érettségi évében nagyon nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, milyen szakra/egyetemre menjek, szerettem a franciát (sőt imádtam), ezért miért ne ELTE és francia szak? Ha meg nem jön össze, akkor irány Párizs és egy év au-pairkedés. Addig is lesz időm kitalálni, hogy mit akarok. Francia emelt elrontva, biztos voltam benne, hogy nem vesznek fel, sőt már lelkiekben készültem is, hogy irány Franciaország.
Aztán felvettek, ahol találkoztam Brigivel.
Meg megtaláltam azonnal a "hozzám illő" minor szakot is, ahol meg megismertem Mátét, ahol a bajok kezdődtek.
Francia szak nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (igazából nem is voltak reményeim...), ezért jelentkeztem a Károlira (igazából eszembe sem jutott volna oda jelentkezni, ha egyik délután be nem tévedek a Szabó Ervinbe, és a kezembe nem akad egy felvételi tájékoztató, ahol kielemezték a komm szakot, és egy lány interjúja révén be nem mutatták a Károlit, ahol a lány úgy állította be, hogy az az 5 év, amit ott eltöltött csupa móka és kacagás volt, hogy rengeteg hasznos dolgot tanult, és hogy azonnal talált magának állást...), ahol megismertem Klárát.
Klára már akkor mondogatta, hogy kimegy Londonba au-pairkedni, újra felvetődött bennem is.
Aztán Klára és Máté szomorú-szerencsés találkozása a Szabó Ervinben, ami ráébresztett a teljesen látható addigi hiú reményeimre, úgyhogy vissza az au-pairkedéshez. Család megvan, január végén irány Párizs környéke.
Ott kint Norbi, akinek hála megismertem Krisztit, aki épp család-keresésben volt, és talált egy ügynökséget, amit egy hónappal később én is felhívtam. Új család. Brigi kijött látogatóba, találkozás Stephane-nal, aki Brigi ismerőse.
Stéphane-nal jobban összebarátkozás, amikor valamiért egy találkozás után elhív a szülinapi bulijába.
Nyáron Budapesten, Stéphane és barátai ott nyaralnak, köztük G is.
Aztán a vissza Párizs, Erasmus, G, kapcsolat, aztán júniusban haza, G-vel távkapcsolat egy éven át. Az hogy jelentkeztem a H&M-hez, Caterinának köszönhető, akivel Erasmus során barátkoztam össze, addig eszembe se jutott volna, hogy én mint eladó, míg ő nem mondta, hogy mennyire el tudná képzelni magát ott a pult mögött, és mennyire jó lenne, mert mennyi ruhát vehetne magának...
És most itt vagyok.
Tehát az egész a gimi titkárnőjének a hibájából történt. És közben a többi ember, aki valamilyen úton-módon bekapcsolódott vagy változtatott az életemen, ők is ilyen pályán keresztül jutottak el arra a pontra, amikor találkoztam velük, és annyira furcsa ez az egész, és nem mondom, hogy ez a sors, mert nem hiszek benne, csak hogy minden történik valamiért, ami aztán az életemmé válik, és én alakítom az életemet, az én döntéseim sodornak a következő döntésem felé (például én döntöttem el, hogy akkor franciát fogok tanulni, csak kerüljek át a másik osztályba), úgyhogy az, hogy nem vettek fel most egyetemre, majd hozni fog valamit az életembe, egy újabb döntést, ami aztán a jövőm alakítója lesz.

tizennégy

Nem kezdem azzal, hogy jaj, de rég írtam (de).
Betegen fekszem itthon (itthon? Azért ez erős túlzás, tekintve, hogy G szüleinél lakom...), miután tegnap már torokfájósan ébredtem (hála annak, hogy két napra visszatért Párizsba a nyár, viszont az élelmiszerboltokat úgy lehűtik, hogy télikabátban is megfagynék, így sortban és topban sétáltam be a 35 fokos forróságból a -10 fokos  hidegbe, hát másnapra torokfájással ébredtem), elmentem dolgozni, ahol bedöglött a légkondi, és 40 fok volt az egész üzletben, pláne még több a próbafülékékben, ahova be voltam osztva. Én meg nem tudom elviselni a meleget (tudom, SENKI nem tudja elviselni a meleget, de én még annál kevésbé...), izzadtam, mint a fene, rosszul voltam, közben rengeteg vevő volt, hiszen szombaton jön mindenki, rohangálnom kellett össze-vissza (de meg lettem dicsérve a manager által, hogy napról napra egyre jobban lenyűgözöm, hahaha, még így is túl jó vagyok, hiába folyok szét közben). Ezek után, mikor végeztünk a nagy meleg miatt óriási vihar volt, esett az eső, zuhogott, hirtelen csak 20 fok lett a 40 helyett, én meg, hogy kicsit felfrissüljek nem futottam, mint mindenki más, a metróhoz, hanem kényelmesen odasétáltam. Na, ma reggel fejfájással, erősebb torokfájással és lázzal ébredtem... hurrá, de legalább vasárnap van, nem kell dolgozni! Az egyetlen, ami megijesztett reggel, az az, hogy még mindig nincs francia TAJ-számom, vagyis ha beteg leszek, nem tudok elmenni dokihoz (francia bürokrácia és intézkedéseik... elmentünk Gével megkérdezni a társadalombiztosítási irodába, hogy kell-e valamit pluszban csinálnom, hogy megkapjam a számomat, meg a kártyámat, a pasi mondta, hogy de, egy kicsit felgyorsíthatom, de így is, több mint egy hónap lesz...), vagyis el tudok menni dokihoz, de kiperkálhatom neki a vizsgálat költségeit... ami nem olcsó itt Franciaországban...

A másik, ami történt még, az az, hogy végre elmentem az egyetemre megkérdezni, hogy akkor most mi van, felvettek, vagy nem, mert ugye választ nem kaptam tőlük... És most már nyitva vannak, ezért meg lehet tudakolni. Csütörtökön munka után elmentünk G-vel, meg is kérdezte előtte tőlem, hogy szomorú és csalódott leszek-e, ha nem vesznek fel. Azt mondtam neki, hogy nem, mert már felkészítettem magam rá, hogy valószínűleg negatív lesz a válaszuk, és tényleg úgy éreztem, hogy minden oké lesz, ha nemet mondanak. Ehhez képest miután megkérdeztem és közölte a lány velem szemben, hogy el lettem utasítva, a bizottság nem fogadta el a felvételi kérelmemet, először mosolyogtam (mosolyt erőltettem magamra), de ahogy kiértünk az egyetem lépcsőjéhez, leültem a lépcsőre és elkezdtem sírni. A lány mondta, hogy viszont irodalom szakra felvettek (pedig nem is jelentkeztem, de hogy megmutassák, hogy milyen rendesek, hogy nem vesznek fel arra a szakra, amelyikre szerettem volna, ők felvesznek egy másikra... kösz, de épp ez az a szak, amiből elegem van, van már belőle egy diplomám, alig vártam, hogy befejezzem, hogy még disszertációkat írjak ki tudja melyik író, melyik művéről 40 oldalon keresztül, még két éven át, kösz nem, imádom az irodalmat, de az elemzésekből 4 év után elegem van...). Pedig tudtam, hogy nem fognak felvenni, akkor már régebben válaszoltak volna (mondjuk így sem ők válaszoltak, én mentem be hozzájuk megkérdezni). De még nem akartam abbahagyni a tanulást, nekem kellene egy mester diploma, nem akarok egy sima fősulis után megállni, ennél jobb vagyok (pedig semmi baj nincs azzal, ha valakinek csak egy fősulis diplomája van), de már így is vesztettem egy évet hála a francia kalandjaimnak, aztán veszíteni még egy évet, amiatt, mert nem vettek fel, 24 évesen elkezdeni a mestert, 26 évesen befejezni, akkor elkezdeni munkát keresni mint pályakezdő, tudom, hogy egyáltalán nem késő, de én nem akarom. Én mindig úgy képzeltem el magam, mint egy karriert csináló nő, aki 30 évesen már befutott, és nem akkor kezdi... És nem akarok eladó  lenni egész életemben.
De egyelőre úgy néz ki, hogy egy évig akkor teljes munkaidőben próbálok meg dolgozni (ami nem baj, mert így vehetek magamnak egy-két "luxus" dolgot), úgyhogy hétfőn megpróbálom megtudakolni a munkahelyemen, hogy nem lehetne-e megváltoztatni a szerződésemet, úgyis órahiányban vagyunk...

13.

Ajj, már többször is elkezdtem ezt a bejegyzést, de valahogy a címen túl sosem jutottam (a címen, ami egy egyszerű szám, még csak nem is betűkkel leírva...)
Most szabadhétévégém van, ami annyira jó, mert végre tudok aludni, mert a héten háromszor is nyolcra kellett mennem dolgozni, amik azt jelenti, hogy negyed nyolckor el kell indulnom innen, ami előtt egy órával fel kell kelnem, vagyis negyed hétkor keltem háromszor is, amit mennyi ember megtesz, és nem fárad el annyira, mint én, de nekem nagyon fárasztó (egyébként tudom, miért vagyok ennyire fáradt folyton, pajzsmirigy, még otthon csináltattunk egy vérképet, amiben tisztán látszódott, hogy pajzsmirigy barátom megint visszatért, de egy kórház sem volt hajlandó fogadni október előtt, sőt még a magánrendelések sem, úgyhogy kijöttem Franciaországba úgy, hogy tudom, hogy gyógyszeres kezelés alatt kellene állnom, és ha nem teszek semmit, akkor komolyabb bajaim lehetnek (szívprobléma...), de mindegy, ez volt a hogyan hozzam magamra már megint a frászt...), így végre két nap, amikor mást sem csinálok, mint alszom, tökéletes...
Amúgy 24-én volt G öccsének a szülinapja, amit már megünnepeltünk Normandiában előző hétvégén, csak azért most volt a napja mégis, én utálom, hogy ha szülinapomon, a napján, nincs semmi otthon, egy torta, vagy legalább egy szelet süti... És mivel mindkét szülő dolgozott aznap (apuka Oslóban, anyuka este 11-ig haza sem tud jönni a munkahelyéről), és nekem meg szabadnapom volt, mondtam G-nek, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy tortát az öccsének (aki egyébként P). Úgyhogy elkészítettük neki a család "szülinapi tortáját", viszont azt már nem láttam, amikor "átadták" neki, meg amikor megköszönte, mert egész nap nem volt itthon, mire hazajött (hajnalban) én már aludtam, mivel másnap megint reggel 6 órás kelés, és mivel reggel hatkor keltem, és elmentem dolgozni, ő még aludt, mire hazajöttem, ő már nem volt itthon... így nekem meg sem köszönte, de G szerint nagyon örült neki... na kösz.

(részletek a folyamatból, meg egy kép a macskáról, aki kíváncsi volt, hogy mit csinálunk azon kívül a konyhában, hogy neki enni adunk)

A hét legfontosabb történése pedig az volt, hogy végre érvényesíthettem a szülinapi ajándékomat, vagyis a belépőmet a Rock en Seine nevű fesztiválra pénteken. Pénteken is dolgoztam nyolctól, de szerencsére csak fél kettőig, így utána még volt időm hazajönni, átöltözni (miközben otthon meg lehet pukkadni a melegtől, itt majd megfagyunk, most jelenleg kb 14 fok van kint, pénteken esett az eső és maximum 18 fok volt...), így vehettem fel farmert meg pulcsit meg kabátot (pedig már HÓNAPOK óta elterveztem, hogy mit fogok felvenni, pedig akkor még nem is kaptam meg a szülinapi ajándékomat, de tudtam, hogy ezt fogom kapni, a Volton ki is próbáltam, alig vártam, hogy végre itt is felvehessem, hiszen hé hahóó ez Párizs külvárosában van, tele lesz nagyon nagyon trendi fiatalokkal... erre persze, hogy nem vehettem fel, mert k szar idő volt...).
Szóval nagy nehezen kiértünk (először villamossal akartunk odamenni, felszálltunk, G érvényesítette a jegyét is, mikor nézem a megállókat, és meglátom, hogy villamos hát bizony a 3. zónába kell menni, az én bérletem meg G jegye viszont csak a 2. zónáig jó..., úgyhogy akkor le a villamosról, akkor hogy megyünk... metróval, csak pont az a vonal, amivel ki lehet jutni a fesztiválra nem járt egy baleset miatt, a megállóban rengeteg ember gyűlt már össze, tömegnyomor, de legalább megérkeztünk!), át a kapukon (még karszalagot sem kapsz, ha csak egy napra mész ki...), be a fesztiválra. Nos a fesztivál kb a Sziget egy negyede, vagy még annyi sem, négy színpad és ennyi. Viszont a jegy ugyanannyiba kerül, mint a Szigeten a napijegy, de a koncertek sokkal jobbak. Vagyis ide simán kifizettem volna 3 napért a 100 eurós bérletet, mert olyan zenekarok voltak, akiknek a koncertjére még akár a rendes jegy árat is megvettem volna. Láttuk a The Kills-t, akik miatt kaptam igazából a jegyet, az egyik kedvenc zenekarom, utána meg Foo Fighters koncert volt, akik annyira nem a kedvenceim (bár jópár számukat nagyon szeretem), de a két órás koncertet adtak le, és olyan hangulatot csináltak... annyira jó lett volna, ha én közbe nem aludtam volna be, mert éjfélre annyira elfáradtam (azért nem aludtam el a koncert közben, nem hinném, hogy sok ember van, aki képes lenne erre egy Foo Fighters koncert közepén). Meg belenéztünk még más koncertekbe is. Az emberek nagyon szépek voltak, annak ellenére, hogy az idő szar volt, minden kiscsaj gumicsizmában meg sortban...

Csak az volt a kár, hogy a The Kills koncert rövid volt, és annyira nem is csinálták meg a koncert hangulatát, ennek ellenére én nagyon élveztem.

tizenkettő

Gének hála van egy fotóm a boltról, akkor fotózta, mikor rám várt tegnap munka után (reggel nyolctól fél kettőig dolgoztam, egy fél órás szünettel! Enyém volt az egész délután! Meg a Melancholiáé, Lars von Trier új filmjéé, ami nagyon megrázó film, mindenkinek ajánlom, aki szereti a kissé hosszú, lassú lefolyású filmeket, de amik aztán napokig ott marad a fejedben, és egy csomószor visszagondolsz rá).
Szóval a bolt:

A COS felirat nem is látszódik, pedig ott van két darab is belőle, a bejárat mellett, a kis fekete négyzet, de más tényleg nem jelzi, hogy milyen bolt van itt (igazából valószínűleg emlékmű védelem alatt az épület, mivel még a régi Hammam Saint-Paul felirat is rajta maradt, vagyis régebben ez egy fürdő volt, most az egész épület a COS-é).

A másik fotó pedig a szünetem alatt készült, kb. egy utcányira a bolttól, annyira megtetszett, hogy muszáj volt lefotóznom. Imádom ezt a környéket, Marais, a kedvencem!

11.

Haladunk, haladunk, már a 11. bejegyzést írom, huh wow!
De haladunk a francia élettel is, hiszen hétvégén megismertem úgy nagyjából az egész Trouilleux családot, vagyis G anyai családját, ugyanis mindenki hivatalos volt Normandiába G-ék nyaralójába.
A család eléggé méretes (lehetne), hiszen G anyukájának 4 fiútestvére van, azonban ezek közül háromnak egyáltalán nincs gyereke, vagyis G-nek összesen 3 unokatestvére van Franciaországban (amivel még így is leveri az én 2 db unokatestvérem számát, nem is említve az angol családját, ahol meg kitudja mennyi unokatestvére van szerte Angliában (inkább Nagy-Britanniában)). A négy nagybácsiból azonban az egyik nem tudott eljönni, vagy szerintem meg sem lett hívva, mivel Dél-Koreában él és dolgozik, ezért egy kicsit nehéz lett volna jelen lennie. Viszont az unokatestvérek nem voltak ott, mert valahol nyaraltak Dél-Franciaországban az anyjukkal, így csak G nagyszüleivel, a nagypapa nővérével, 3 nagybátyjával találkozhattam, meg persze a szüleivel és az öccsével, de velük együtt lakom.
Ami kérdéses volt, az az, hogy le tudok-e jutni még szombat este, mert ha zártam volna, vagyis 8-ig kellett volna maradnom, akkor lekéstem volna az utolsó vonatot, ami arra megy, de szerencsére (igen, szerencsére, mert az Anyuka nagyon csalódott lett volna, ha nem tudok lemenni szombaton, mert akkora tervezte a nagy közös vacsit) a sors elintézte, és szombaton csak 15-ig kellett dolgoznom, úgyhogy utána irány a pályaudvar, és irány Dél-Normandia!
Azért pontosítom, hogy Dél-Normandia, mert Anyuék is azt hitték, mikor meséltem nekik róla, hogy ugye Normandia, akkor sziklás tengerpart, La Manche, szemben Anglia és partraszállás... de nem, mert Dél-Normandia eléggé belóg az országba, sőt délebbre is esik, mint Párizs. Úgyhogy a puszta közepén voltunk (de azért nem a hazai pusztára és síkságra kell gondolni, eléggé dombos a környék), egy régi parasztházat vettek meg G szülei, amit teljesen felújítottak (igazából nem mondhatom, hogy parasztház, mert minden ház ugyanolyan stílusú, tehát nem az a magyar falu típus, ahol van egy két nádtetős vályog ház, hanem inkább, mint Hollókő "belvárosa", ahol minden ház ugyanolyan), tartozik hozzá egy nagyobb ház (itt laknak a szülők, itt van a konyha), egy kisebb, ami a vendégház (itt aludtak most a nagyszülők) és egy eléggé nagy, ami a két fiú "háza", és még van benne egy nagy nappali, ahol minden vendégséget tartanak, ha kicsit hidegebb az idő (lásd karácsonyi vacsik, ahova szintén az egész család hivatalos). Belülről nagyon szép az egész, a bútorok jó része a nagyszülők régi kastélyából származik (vagyis mindenki elképelhet egy nagy fagerendás nappalit, kandallóval, egy régi pianinóval, és kissé rokokós bútorokkal, falikárpittal éstb, de az összhatás nagyon szép, nyaralónak pont megfelel (ott élni biztosan nem tudnék azért, ilyen bútorok között...). Mi Gével viszont az egyik nagybácsinál aludtunk, mert helyünk már nem volt a szülőknél, neki is van egy nyaralója a környéken, szintén egy ház, ami szörnyű állapotban volt, mikor megvette.
Úgyhogy ennyi "beszéd" után jöjjön néhány fotó!

Ez a ház, mellette a vendégház, és G apukája ahogy éppen megy ellenőrizni a barbecue-t

A vendégház az előtte lévő paddal meg asztallal és székekkel, mint ahogy gondolom nem nehéz kitalálni...

Fotó a kert végéből, én a függőágyban éppen ebéd utáni sziesztáztam

A kis mű -tó a kert végében

Tó székkel és a háttérben a gyerekek "háza"

A nagymama meg a nagypapa nővére nézik a kertet ebéd előtt

A nagybácsi háza ahol aludtunk meg egy nagyon gáz turista még gázabb turista beállással

És az utolsó, szintén a nagybácsinál, de most a kertje

tíz

Tegnap, miután megírtam a bejegyzésemet, elmentünk a bankba, mert kaptam levelet és telefonhívást, hogy megérkezett a kártyám, bemehetek érte (augusztusban két hetet kell várni egy kártyára... az előző bankkártyáim egy hét alatt simán elkészültek, leszállítódtak a bankomba, éljen Franciaország augusztusban, mikor senki sem dolgozik!), úgyhogy végre van kártyám is, rajta pénz is.
Utána elmentünk valami ebédet keresni, egy nyitva levő pékséget kerestünk, amit kb 10 perc séta után találtunk is (augusztus!), ami azért sok, mert Párizs tele van pékséggel, minden utcasarkon egy. Én megértem, hogy nem éri meg nekik nyitva tartani augusztusban, ezért egy hónapra bezárnak, mivel, hogy az összes párizsi augusztusban megy el nyaralni, és kiürül a város (ami teljesen igaz is, pl reggel a metró totálisan üres), de én itt vagyok, és elegem van abból, hogy úgy kell vadászni a nyitva tartó boltokra...

Ezután vonatjegyet vettünk egy SNCF (francia MÁV) irodában szombatra, majd elmentünk múzeumba. A múzeum a Bourdelle múzeum volt (Bourdelle egy szobrász volt, ez az épület volt a lakhelye és a műhelye is). Eredetileg ez a múzeum arra szolgál, hogy bemutassa Bourdelle életművét, de most mivel a Galliera, vagyis a divatmúzeum átépítés miatt zárva van, ezért ide rendezték be az új kiállításukat, ami Mme Grès munkásságával foglalkozik. Igazából Mme Grèsről nem hallottam előtte, a nyolcvanas évekig volt aktív, látszott is a kiállítás közönségéből is, hogy nem egy mai tervezőről van szó, csupa nagyi volt (ehhez hozzájárulhat persze az a tény is, amiről már írtam, hogy augusztus van, és a többiek mind nyaralnak valahol). Ami igazán tetszett a kiállításban, az az volt, hogy az eredetileg a múzeumban levő szobrokat nem tüntették el, hanem a szobrok közé helyezték el a ruhákat, a rajzokat, így egy teljesen különleges látványt nyújtott az egész.

Majd este elmentünk G barátaihoz, akik nemsokára elköltöznek Bretagne-ba és van egy gyönyörű macskájuk. Én nem sokat beszéltem, hiszen ők régóta ismerik egymást (gimi óta), van egy csomó közös ismerősük, és teljesen normálisan róluk meg az emlékekről beszélgettek, úgyhogy én inkább ittam (le is öntöttem magam természetesen sörrel, de senki nem látta és nem is vette észre...) és ettem.
Most meg nemsokára megyek munkába, második nap KEZDŐDIK!!